13. Fejezet

Emlékek

Jacke-re, Mike-ra és Lizára számítottam. De Tomi és Tibi lépett be az ajtón.

- Hát ti meg, hogy kerültök ide? – mosolyogtam.
- Erre a kérdésre neked kéne válaszolnod! Mit csináltál, amiért itt vagy?
- René. – ahogy kimondtam fintorogva oldalra biggyesztettem a számat.
- Tessék?! – szólt Tibi felháborodottan.
- Elmagyarázom! – mondtam, majd elkezdtem mesélni ittlétem okát. A mozitól a csodás robogón át a csókig mindent elmondtam. Figyeltem a reakcióikat; a szájuk tátva maradt és csak úgy pislogtak, mert ezt az oldalát még nem ismerték barátjuknak.
- Nem akarom elhinni. – morgott Tibi.
- Jobb lett volna, ha meg sem ismerem! – jelentettem ki mire Tomi rám mordult.
- Hé, először is akkor minket sem ismertél volna meg, és ha jól tudom mi semmit nem tettünk ellened. Másodszor pedig hidd el úgy is minden rendben lesz. Megoldódik, meglásd, mire ki kerülsz, innen minden rendbe jön, és a helyére kerül.
- Nem hiszem, hogy ezt rendbe lehet hozni, Tomi!
- Semmi sem lehetetlen! – igazából tudtam, hogy igaza van és jó is lett volna, ha így lett volna, de őszintén annyira jó lett volna, ha ez az egész nem történt volna meg.

Beszélgettünk a balesetről, Renéről, hogy a fiúk mekkorát csalódtak benne, hogy nem így ismerték őt. Azt mondták, hogy ha René megkedvel egy lányt annyira, hogy így megnyíljon neki akkor nem dobja csak így el magától. Sok beszélgetés után egy nővér elküldte őket, mert lejárt a látogatási idő. Miután elköszöntem tőlük és megígértettem velük, hogy még meglátogatnak nagy fejfájással törtek elő bennem az emlékek. Sorra elkezdtem emlékezni arra, mi is történ velem. Emlékeztem az autóra, arra, hogy merre mentem és arra is, ami utána történt, hogy a piros kisebb méretű kocsi elé hajtottam. A villogó fényekre és az emberekre, akik körbe vettek miután megtörtént a baj. Elég bizarr volt, hogy egyszerre minden így eszembe jut. Félénk kopogás zökkentett ki a merengésből. Apa volt. Olyan halkan jött be, szinte észrevehetetlen volt. Felkapcsolta a villanyt, ami a teljes sötétséget megtörve zavarta meg a szemem.

- Szia, apa! – szóltam, mielőtt még ő tette volna. Egy nővér tolta be őt. Majd némán távozott.
- Szia, kicsim! – mosolygott. – Hogy vagy?
- A helyzethez képest egész jól, és te?
- Nem tesz túl jót, hogy így látlak. Aggódom érted!
- Nem szükséges! Már jobban vagyok és sok minden eszembe is jutott.
- Az eszedbe jutott, hogy miért kezdtél el száguldozni? Mi történt előtte?
- Az még nem tiszta! – nem szokásom hazudni, de most meg kellett tennem. Nem akartam veszekedni a René témáról.
- De ha valami mégis csak eszedbe jut, szólj!
- Természetesen!
- Szeretlek Bella! – mosolygott, majd puszit nyomott a homlokomra és kiment.

Jól esett ez a kis beszélgetés meg, hogy végre apa közelében lehetek. Bár jobb lenne, ha már mehetnénk haza. Megcsörrent a telefonom.

- Háló?
- Szia, Bella! – ezt a hangot ezer közt is megismerem.
- Jacke! – nagyon örültem, hogy felhívott.
- Sajnálom a tegnapit! Összefutunk? – ő még nem tudott a balesetemről.
- Persze, gyere be a kórházba.
- Oké. Gondolom, apukádnál keresselek.
- Igen. – még nem akartam neki elmondani nem akartam az „én megmondtam” szöveget hallgatni.
- Rendben, sietek.
- Nagyon siess! – szükségem volt rá.
- Jó! – nevetett. – Indulok!
- Oké!
- Szia!
- Jacke várj!
- Igen?
- Vigyázz magadra!
- Rendben, szia!
- Szia!

Nagyon vártam már, hogy belépjen az ajtón. Mikor lépteket hallottam mindig azt hittem ő az. De mikor ő volt, eszembe jutott, hogy nem gondoltam át mit is mondok majd neki, hogyan érem el, hogy ne boruljon ki.

- Bella…Veled meg mi történt?
- Elmondom, de csak akkor, hogyha megígéred, hogy nem mondod, hogy „én megmondtam” és nem mész ki.
- Rendben!
- Ígéred?
- Ígérem!
- Robogóval mentem és megláttam Renét azzal a lánnyal a moziból csókolózni. Gyorsítottam. – láttam ahogy megremegett. – Nem tudtam merre vagyok vagy éppen merre megyek. Csak mentem előre. Egy piros autó pedig már nem tudott megállni előttem és elgázolt. Egy nő vezette, neki nem esett nagy baja. Többre nem emlékszem.
- Most azt mondanám, ha nem ígértem volna meg, hogy nem mondom.
- Tudom és sajnálom, hogy nem hallgattam rád. Azt hittem nem lesz baj.
- De lett!
- Szeretlek, Jacke!
- Tessék?
- Szeretlek!
- Ezt meg, hogy érted? – csodálkozott.

Jacob mellettem ült, nem feleltem semmit csak megfogtam a pólóját közel húztam magamhoz és megcsókoltam. Nem tudom, hogy mi késztetett erre a tettre, de meg kellett tennem. Beleszerettem.

- Ez meg mi volt?