14. Fejezet

Bizonytalan érzelmek

- Egy csók azt hiszem! - szégyelltem el magam.
- De hát..megbeszéltük, hogy csak barátok vagyunk! - háborodott fel, teljesen jogosan.
- Tudom nem értem, hogy miért tettem.
- Nem akarok második lenni, mert René-vel összevesztél.
- Nem! Hidd el Jacke..magam sem tudom, mit csinálok. Csak követem az érzéseimet.
- Bella, én hiszek neked, de gondold át és bárhogy is döntesz mondd el az igazat, mert nem akarom, hogy átverj.
- Nem vernélek át! De előtte nekem is rá kell jönnöm, hogy mi van a szívemben.- miközben beszéltem Jacke zavartan elő vette a telefonját.
- Figyelj, Bella nekem most mennem kell, de amint tudok vissza jövök. Szia.- és már félig kint volt az ajtón.
- Szi..- még arra sem adott időt, hogy annyit mondjak "szia".

Jacke egyszer csak eltűnt én pedig gondolkozni kezdtem. Semmi máson nem járt az eszem csak a két fiún. Igen talán jobban kedveltem Jacket mint egy barátot. De René.. Mi lesz most? Szeretem Jacket, és ha igen jobban mit Renét? Vajon meg tudok bocsájtani Renének? Annyi megválaszolatlan kérdés kavargott bennem. Kicsit talán féltem is. Féltem, hogy rosszul döntök, hogy később majd rá jövök, rossz ember mellé álltam. Az is felmerült bennem, hogy egyedül folytatom és nem döntök. Jacke már majdnem három órája, hogy elment és én még mindig nem tudtam helyre tenni magamban ezt az egészet. Aztán mikor már teljesen összezavarodtam, valaki kopogott a kórtermem ajtaján.

- Gyere be!- mivel egyedül voltam ebben a "szobában" csak hozzám jöhetett valaki.
- Szia! - megérkezett a segítség.
- Liza, csakhogy itt vagy végre!
- Hogy kerültél ide?- sírt. Nem is sírt, zokogott.
- Miért sírsz?
- Mert soha nem akartalak így látni, érted soha! Most pedig itt állok a kórházban a legjobb barátnőm ágya mellett és ez szörnyű érzés. Pedig emlékszel mikor a tizedik szülinapodon megígértük egymásnak, hogy minden új dolgot együtt fogunk csinálni?
- Azért én a helyedben örülnék, hogy ezt nem élted át velem.
- De miért kell, hogy így lássalak?!
- Ezt kérdezd meg attól a lánytól aki Renével csókolózott mielőtt veszettül száguldozni kezdtem.
- Állj! Ezt most nem értem. - elmeséltem neki is, hogy miért is vagyok most itt.
- Miért tette ezt? Azt hittem, hogy kedvel téged.
- Én is Liza, én is azt hittem. Azt mondta, hogy azért mert hallott minket a konyhában reggel és azt gondolta, hogy elszúrt valamit és már nem akarok tőle semmit. És ez részben igaz, részben nem.
- Ezt sem nagyon értem. Teljesen oda voltál érte!
- Ugyanúgy oda vagyok érte is, de ez nagyon fájt.
- Várj, várj..érte IS?- valahogyan fel kellett hoznom a témát és ez tűnt a legkézenfekvőbb megoldásnak, hisz mégsem mondhattam csak úgy be az egyik mondat közepébe, hogy "Megcsókoltam Jacket mert megkedveltem és össze voltam zavarodva René miatt!" Aztán végül...
- Megcsókoltam Jacket mert megkedveltem és össze voltam zavarodva René miatt!
- Akkor te meg Jacke most..?
- Nem dehogy! Szörnyen érzem magam a csók miatt és amiatt, hogy azon gondolkozom kit választanék.
- Miért érzed magad pocsékan? Rosszul csókol vagy mi?- nevetett.
- Nem nagyon is jól csókol, csak hát önzőnek érzem magam. Belül csak ezen jár az eszem. Jacke vagy René, René vagy Jacke.
- Bella, ez a te életed. Legalább egyszer adj magadnak esélyt a boldogságra és igen legyél önző, dönts úgy hogy neked jobb legyen. Ne érdekeljen, hogy Renének vagy Jacknek hogyan fog esni a döntésed. Vedd példának azt, hogy Renét sem érdekelte, hogy milyen érzés lesz majd neked csak cselekedett mert akkor az tette boldoggá.- csak hallgattam Liza beszédjét és úgy éreztem igaza van. Ez az én életem és ez most egy döntés amit úgy kell meghoznom, hogy arra koncentrálok mi a jó nekem. De..
- Ezzel az egésszel csak egy baj van.
- Micsoda?
- Nem tudom kivel lennék boldogabb. Pár nappal ezelőtt még azt hittem Renéről, hogy megtaláltam a tökéletes fiút, de ma úgy érzem, hogy el kell őt felejtenem. Jacke viszont nagyon furcsán viselkedett ma. Tudom őt is össze zavarta a csók, de még annál is furcsább volt.
- Figyelj, Bell's ezt a döntést neked kell meghoznod, de annyit mondhatok, hogy régóta ismerem Jacket és nem járnál vele rosszul.
- Mióta ismered?
- Olyan három-négy éve. De nem is ez a lényeg hanem az, hogy mióta ismerem azóta nem vert át sem engem, sem senkit akit megismert. ezt a René gyereket pár napja ismerem de már is átvert  és nem is akárkit. A legjobb barátnőmet - hangja nyugodt lett.- és ezért örökre neheztelni fogok rá.
- Szeretlek, Liza! És azt hiszem egyre több dolog húz Jacke felé.
- Én is szeretlek Bella! De ha őt választod akkor tudnod kell, hogy a múltban történt vele valami ami miatt nagyon nehezen bontakozik ki egy kapcsolatban és nagyon nehezen bízik meg valakiben.
- Miért mi történt vele?
- Ezt majd a maga idejében elmeséli ő.
- Nem tudom, hogy melyik lenne a helyes döntés.
- Pedig ezt csak te tudhatod! Viszont nekem most mennem kell. Mike már biztosan vár. Holnap benézek.
- Köszönöm a tanácsokat. Gyere nyugodtan, én itt leszek.
- Erre valók a barátok! - mosolygott.- De most már tényleg mennem kell!
- Rendben, szia.
- Szia.

Ő is haza ment. Én pedig egyedül maradtam a kórteremben a gondolataimmal. Liznek olyan egyszerű hiszen neki ott van Mike. Elképzeltem az életemet egy olyan kapcsolatban mint az övék. Előbb Jackkel majd Renével. Tíz perccel ezelőtt még Jacket választottam volna. Most pedig Renét.
Egyszer-kétszer még átgondoltam a dolgot és azt hiszem sikerült döntést hoznom.

13. Fejezet

Emlékek

Jacke-re, Mike-ra és Lizára számítottam. De Tomi és Tibi lépett be az ajtón.

- Hát ti meg, hogy kerültök ide? – mosolyogtam.
- Erre a kérdésre neked kéne válaszolnod! Mit csináltál, amiért itt vagy?
- René. – ahogy kimondtam fintorogva oldalra biggyesztettem a számat.
- Tessék?! – szólt Tibi felháborodottan.
- Elmagyarázom! – mondtam, majd elkezdtem mesélni ittlétem okát. A mozitól a csodás robogón át a csókig mindent elmondtam. Figyeltem a reakcióikat; a szájuk tátva maradt és csak úgy pislogtak, mert ezt az oldalát még nem ismerték barátjuknak.
- Nem akarom elhinni. – morgott Tibi.
- Jobb lett volna, ha meg sem ismerem! – jelentettem ki mire Tomi rám mordult.
- Hé, először is akkor minket sem ismertél volna meg, és ha jól tudom mi semmit nem tettünk ellened. Másodszor pedig hidd el úgy is minden rendben lesz. Megoldódik, meglásd, mire ki kerülsz, innen minden rendbe jön, és a helyére kerül.
- Nem hiszem, hogy ezt rendbe lehet hozni, Tomi!
- Semmi sem lehetetlen! – igazából tudtam, hogy igaza van és jó is lett volna, ha így lett volna, de őszintén annyira jó lett volna, ha ez az egész nem történt volna meg.

Beszélgettünk a balesetről, Renéről, hogy a fiúk mekkorát csalódtak benne, hogy nem így ismerték őt. Azt mondták, hogy ha René megkedvel egy lányt annyira, hogy így megnyíljon neki akkor nem dobja csak így el magától. Sok beszélgetés után egy nővér elküldte őket, mert lejárt a látogatási idő. Miután elköszöntem tőlük és megígértettem velük, hogy még meglátogatnak nagy fejfájással törtek elő bennem az emlékek. Sorra elkezdtem emlékezni arra, mi is történ velem. Emlékeztem az autóra, arra, hogy merre mentem és arra is, ami utána történt, hogy a piros kisebb méretű kocsi elé hajtottam. A villogó fényekre és az emberekre, akik körbe vettek miután megtörtént a baj. Elég bizarr volt, hogy egyszerre minden így eszembe jut. Félénk kopogás zökkentett ki a merengésből. Apa volt. Olyan halkan jött be, szinte észrevehetetlen volt. Felkapcsolta a villanyt, ami a teljes sötétséget megtörve zavarta meg a szemem.

- Szia, apa! – szóltam, mielőtt még ő tette volna. Egy nővér tolta be őt. Majd némán távozott.
- Szia, kicsim! – mosolygott. – Hogy vagy?
- A helyzethez képest egész jól, és te?
- Nem tesz túl jót, hogy így látlak. Aggódom érted!
- Nem szükséges! Már jobban vagyok és sok minden eszembe is jutott.
- Az eszedbe jutott, hogy miért kezdtél el száguldozni? Mi történt előtte?
- Az még nem tiszta! – nem szokásom hazudni, de most meg kellett tennem. Nem akartam veszekedni a René témáról.
- De ha valami mégis csak eszedbe jut, szólj!
- Természetesen!
- Szeretlek Bella! – mosolygott, majd puszit nyomott a homlokomra és kiment.

Jól esett ez a kis beszélgetés meg, hogy végre apa közelében lehetek. Bár jobb lenne, ha már mehetnénk haza. Megcsörrent a telefonom.

- Háló?
- Szia, Bella! – ezt a hangot ezer közt is megismerem.
- Jacke! – nagyon örültem, hogy felhívott.
- Sajnálom a tegnapit! Összefutunk? – ő még nem tudott a balesetemről.
- Persze, gyere be a kórházba.
- Oké. Gondolom, apukádnál keresselek.
- Igen. – még nem akartam neki elmondani nem akartam az „én megmondtam” szöveget hallgatni.
- Rendben, sietek.
- Nagyon siess! – szükségem volt rá.
- Jó! – nevetett. – Indulok!
- Oké!
- Szia!
- Jacke várj!
- Igen?
- Vigyázz magadra!
- Rendben, szia!
- Szia!

Nagyon vártam már, hogy belépjen az ajtón. Mikor lépteket hallottam mindig azt hittem ő az. De mikor ő volt, eszembe jutott, hogy nem gondoltam át mit is mondok majd neki, hogyan érem el, hogy ne boruljon ki.

- Bella…Veled meg mi történt?
- Elmondom, de csak akkor, hogyha megígéred, hogy nem mondod, hogy „én megmondtam” és nem mész ki.
- Rendben!
- Ígéred?
- Ígérem!
- Robogóval mentem és megláttam Renét azzal a lánnyal a moziból csókolózni. Gyorsítottam. – láttam ahogy megremegett. – Nem tudtam merre vagyok vagy éppen merre megyek. Csak mentem előre. Egy piros autó pedig már nem tudott megállni előttem és elgázolt. Egy nő vezette, neki nem esett nagy baja. Többre nem emlékszem.
- Most azt mondanám, ha nem ígértem volna meg, hogy nem mondom.
- Tudom és sajnálom, hogy nem hallgattam rád. Azt hittem nem lesz baj.
- De lett!
- Szeretlek, Jacke!
- Tessék?
- Szeretlek!
- Ezt meg, hogy érted? – csodálkozott.

Jacob mellettem ült, nem feleltem semmit csak megfogtam a pólóját közel húztam magamhoz és megcsókoltam. Nem tudom, hogy mi késztetett erre a tettre, de meg kellett tennem. Beleszerettem.

- Ez meg mi volt?

12.Fejezet

A nem várt beszélgetés

Sokat segített, hogy egy kórterembe tettek apával. Kellett most a támogatása.

-Hogy vagy kicsim?-kérdezte, én pedig megpróbáltam válaszolni neki.

-Nem igazán!-dünnyögtem. 

-Elhiszem, kicsim. Próbálj meg pihenni.-mondta apa nem is sejtve azt, hogy mi történt velem azelőtt, hogy őrülten száguldozni kezdtem. Hangja kissé parancsoló volt. De mégis olyan gondoskodó telis-tele szeretettel.
-Szeretlek apa!
-Én is téged! De most pihenj.

Úgy tettem ahogyan mondta, megpróbáltam pihenni. Talán csak reméltem, hogy ez az egész igazából nem a valóság. Lehet, hogy jobb lett volna ha soha meg sem ismertem volna Renét. A szemem szépen lassan elkezdett becsukódni. Elaludtam amit ijedten vettem észre miután nagy csapkodásra riadtam fel. Tehát megtörtént, minden megtörtént a csók, a baleset és én pedig ki tudja még meddig itt leszek bezárva. A zajt az egyik nővér keltette, valamit keresett egy üveg szekrényben. Majd miután becsukta azt, odalépett hozzám és valamit a karomba szúrt. Majd megkérdezte:

-Hogy vagy? Fáj valamid? 

-Rémesen vagyok. Hát egy kicsit fáj az oldalam.
-Melyik oldalad?
-A bal.

-Értem akkor még várjunk, mert most adtam be egy adag gyógyszert majd ha az hatott kapsz egy kis fájdalom csillapítót.
-Rendben!
-Szervusz.
-Viszlát.

Tíz perc múlva visszajött:

-Jött hozzád valaki!
-Kicsoda?
-Egy fiú. Beküldöm, rendben?
-Rendben.-igazából nem tudtam, hogy ki lehet az. De az a személy jött akit a legkevésbé vártam.
-Szia..Bella.-nem akartam semmit mondani. Észre sem akartam venni őt.-Rendben ne mondj semmit, de tudnod kell, hogy mennyire saj....
-Ne!-szakítottam félbe.-Ne is mondj semmit, René én láttam amit láttam ezt nem tudod megmagyarázni.
-De kérlek Bella..ez nem az amire gondolsz!
-Hát akkor mi?! Egy csókon mit lehet máshogyan érteni?
-Csak hallottalak reggel Lizával és azt hittem, hogy te akarsz valamit azzal a fiúval.
-Nem akartam semmit, és nem is történt semmi! De megkérdezhetted volna mielőtt ezt teszed.
-Tudom, sajnálom.-láttam a tekintetén, hogy tényleg bánja a dolgot, de egyenlőre nem voltam rá képes, hogy megbocsássak neki.
-Én is!
-Gondolkodhattam volna mielőtt cselekedtem, tudom!
-Pontosan!
-Kérlek Bella adj még egy esélyt. Ígérem nem rontom el!
-Most még nem lehet!
-De van rá esély?
-Nem tudom! De most menj el kérlek!
-De...
-Csak menj el!

Az ajtón kilépett majd halkan becsukta maga után. Még a levegőben volt az illata. Teljesen elkábított. Bódultságomat a nővér zavarta meg.

-Még csak most ment el tőled az a fiú, de már is itt egy másik banda!
-Milyen banda?
-Két fiú meg egy lány. Bejöhetnek?
-Persze.-kiment én pedig vártam, hogy Liza, Jacke és Mike belépjenek. De nem ők voltak.

11. Fejezet

Az ébredés

Reggel apa keltett fel. Jó volt a hangjára ébredni, elhittem, hogy jól van. Azt mondta menjek haza. Nem ellenkeztem mert nagyon fáradt voltam. Felhívtam Lizát de ő nem ért rá azt mondta, hogy készülődnie kell mert Mike-al kirándulni mennek. Így hát Jacke-et próbáltam elérni. Megkértem, hogy jöjjön el értem mert nem vagyok olyan állapotban, hogy innen busszal hazajussak. El is jött értem.

-Szia, Bella!
-Szia, Jacke!-önkéntelenül de mosolyogni kezdtem.
-Apukád, hogy van?- mondta majd vissza mosolygott és szégyenlősen lesütötte a fejét.
-Jól! A helyzethez képest.
-Na és te?
-Én is. Kicsit fáradt vagyok, de kezdek felébredni.-nevettem.
-Na az remek!-nevetett majd megállt a házunk előtt. - Bejössz?-kérdeztem.
- Hát ha nem zavarok.
- Dehogyis, hiszen ha zavarnál meg sem kérdezném. - nevettem.
- Tényleg.

Bementünk. Meglepve tapasztaltam milyen nagy a rend. Gondoltam megnézem a kapott leveleket, hiszen az elmúlt időben csak arra volt időm, hogy sietve az asztalra dobjam őket. Sok számla meg egy-két levél a nagyitól, de egy volt ami igazán felkeltette az érdeklődésemet.

- Nézd, Jacke! Megjött, végre megkaptam!
-Mit?
-A jogsimat.
-Mire?
-Robogóra.
-Ezt nem is említetted.
-Valóban, nem.-nevettem.
-Miért?
-Mert nem jutott eszembe.
-Olyan régen vársz már rá?
-Nagyon régóta.-sóhajtottam.
-De hát miért? Ezt viszonylag gyorsan intézik nem?
-Nem tudom, de a lényeg az h itt van és hivatalosan is használhatom az én kicsikémet. Gyere megmutatom.- mondtam, majd kézen ragadtam és kivezettem a garázshoz. Felnyitottam a garázsajtót és megpillantottuk a
-Tényleg tetszetős kis járgány.-kacsintott.
-Az ám! Ma használatba is veszem.
-Tessék?! Te nem nagyon fáradt vagy és pihenni akarsz?
-Hát ez annyira feldobott, hogy teljesen felébredtem.
-Szó sem lehet róla, Bella nem ülhetsz fel erre ilyen állapotban.
-Pontosan tisztában vagyok vele, hogy milyen állapotban vagyok és te nem vagy abban a helyzetben, hogy megmondd nekem mit csinálhatok és mit nem! Teljesen jól vagyok ahhoz, hogy felüljek rá!
-Te tudod! De én figyelmeztettelek!
-Nem kell semmire figyelmeztetned!
-Persze, komolyan láttad te, hogy milyen állapotban vagy?
-Jól vagyok!
-Ezzel ne akarj átverni kérlek!
-Nem verlek át! Jól vagyok és kész!
-Persze na jó én inkább elmegyek. Te meg csinálj amit akarsz! – mondta majd átviharzott az udvaron beszállt a kocsijába becsapta az ajtót és hangosan elszáguldott.

Pár percig még gondolkodtam azon mit mondott Jacke aztán szidtam magamban kicsit majd bementem megfogtam az új jogsimat és bezárva a házat elindultam a végtelenbe a robogómmal. Egy ismerős utcába keveredtem. Ebben az utcában lakott René. Meg is láttam őt a házuk előtt. Megálltam és csak figyeltem, hisz megint vele volt az a lány a moziból. Amit láttam az elvágott közöttünk minden szálat. Csókolózni kezdtek nekem pedig megszakadt a szívem. A szemeim könnyesek lettek. Amikor elengedte a lányt meglátott engem majd a lányra nézett, mintha mentséget keresett volna. Vissza vettem a bukó sisakomat és elszáguldottam. Nem tudtam és nem is érdekelt, hogy merre megyek. Az érzelmeim vezéreltek amik most elég összezavartak voltak. Nagy csattanást hallottam. Aztán teljes képzavar. Néha kinyílt a szemem csak villogó fényeket láttam. Nem hallottam csak néhány hangfoszlányt észleltem magam körül. Csak azt éreztem, hogy fáj, fáj mindenütt fáj. Mikor újból kinyílt a szemem egy fehér falat láttam ami üresen tekintett rám. Ijesztő volt. Egy nő hangját hallottam, beszélt hozzám aztán enyhe szúrást éreztem a bal karomban. Nem tudtam megkérdezni, hogy hol vagyok és, hogy mi történt velem. Féltem. Elaludtam. Az ébredés rettenetes volt, nem vártam a következőt. Csak arra vágytam, hogy kikerüljek ebből a rémálomból ami magában tartott. Mert reménykedtem, hogy csak egy álom volt.

10.Fejezet

A kórházban

-Haló! – kicsit félve vettem fel, mert Dr. Somló Pál volt az.
-Háló! Az édesapjáról lenne szó.
-I-igen? – nagyon meg ijedtem.
-Elvégeztük a vizsgálatokat. Ma már bejöhet látogatni. Csak már nagyon várta, ezért felhívtam, hogy szóljak, meg hát fel kell vennem magát a listámra, hogy mikor jön látogatni. Önnek mikor lenne jó?
-Most azonnal!
-Értem. Akkor beírtam, hogy Geszti Izabella látogatásra érkezik: most azonnal! – nevetett.
-Rendben, köszönöm. Akkor most el is indulok. – mondtam egy kis kacagás után.
-Rendben.

Felkeltettem Jacobot, hogy jöjjön el velem a kórházba. Kicsit szomorú lettem emiatt, hiszen legutóbb is René volt velem. Beültünk Jacke kocsijába. A leghosszabb autóút volt az életemben. Féltem és izgultam. Odaértünk. Bent a recepciónál megláttam a Dr.-t.

-Jó reggelt!
-Jó reggelt! Hát hol van az a kedves fiú akivel a multkor jöttél? - a szívem összeszorult ahogy kimondta, és csak ennyit tudtam mondani.
-Ő.. most valahol,.... valaki...mással..
-Értem. Hát akkor mennyünk inkább apukádhoz.
-Igen! Mennyünk, kérem!

Elindultunk apa kórterme felé, a mellkasomban nyomást éreztem.

-Itt volnánk!-szakította félbe szenvedésemet az orvos.
-Az normális, hogy izgulok?
-Persze. De ielőtt bemegy, az eredmények. - mondta miközben elővett egy mappát. Megrémültem.
-Ugye nem lesz semmi baja? Ugye meg fog gyógyulni és nem lesz agykárosodása? - csúszott ki a számon izgatottan.
-Nem, nem lesz.-mondta nyugodt, természetes de még is zavart hangon. - De nagyon hosszú a felépülési idő. Miután hazamegy rengeteg segítségre és támogatásra lesz szüksége.
-Azt tőle biztosan megkapja. - szólalat meg Jacke mikor látta, hogy nem mozdulok és beszélni sem fogok tudni.
-Rendben! Nos akkor bemegy?
-Igen! - szólaltam meg végre.
-Akkor tessék. - tárta ki előttem az apához vezető út ajtaját. Beléptem.

Apa ott feküdt, nyitva volt a szeme. A kezei és a lábai gipszben meredtek az ágyon. A gépek csipogtak körülötte. Ijesztő volt így látni. Minden féle csőre volt rákötve. Nem mozdult.

-Szia apa! - motyogtam majd leültem az ágya melletti székre és megfogtam a kezét.
-Szia kincsem! - dünnyögte nehezen.
-Hogy vagy?
-A helyzethez képest egészen jól. - ennek örültem.
-Ezt jó hallani, nagyon megijesztettél.
-Tudom, sajnálom.
-Most az a fontos, hogy jól vagy és minden rendben lesz.
-Remélem.
-Ne agódj így lesz!-mosolyogtam.
-Úgy legyen!-mosolygott ő is.
-Jó végre látni a mosolyodat apa!-kiáltottam majd lehajtottam mellé a fejem az ágyra és sírni kezdtem.
-Ne sírj kicsim.-mondta és simogatni kezdte a vállam.
-De annyira rossz volt!
-Elhiszem. De nem akartam neked fájdalmat okozni. Szeretlek!
-Jajj, apa ne engem sajnáljunk. Neked volt baleseted. Én is téged!
-Beszéljünk inkább másról. Mesélj mi történt a napokban veled.

Könnyeimet törölgetve belefogtam életemnek abba a szakaszába melyben a legtöbb esemény történt velem, attól kezdve, hogy az utcán beleütköztem egy tökéletesnek látszó fiúba. Meséltem neki Jackeről aki kint áll és vár rám. Erről eszembe jutott Liza és Mike. Elmondtam neki, hogy hazajött Liz' akit szinte a második lányának tekint. Nagyon örült, hogy Tomival és Tibivel is bővült a barátaim csekély száma. Rengeteget beszélgettünk. Beszámolt nekem a balesetről, nagyon megrázott. Apa is beleborzongott az emlékek felidézésébe. Boldog voltam, gogy meg fog gyógyulni.
Jacob bekopogott és elnézést kért mert mennie kellett. Elköszöntem tőle, de én itt maradtam.

-Menj csak te is kicsim!
-Én most szívesebben maradnék veled!
-Rendben!

Ezután még sokat beszélgettünk de apa elaludt, majd később én is, a székben.

9.Fejezet

Most mi lesz? 

René volt az! Rájöttem miért viselkedett velem olyan furcsán. Nem is akartam elhinni, valaki aki annyira jónak tűnt és csodálatosnak most hirtelen egy szemét akit egy másik lánnyal látok azután, hogy tegnap még velem csókolózott. Nem értettem mi történik. Teljesen összezavarodtam. Nem voltam már kíváncsi a filmre és semmi másra sem, csak elakartam tűnni onnan és az egész világ elől.

-Srácok nekem el kell mennem!-motyogtam.
-De hát miért? Mi a baj Bella?-kérdezte Liza, de válasz helyett inklább René fele mutattam. Liza rögtön rájött miért lettem hirtelen ilyen feszült.-De éppen ezért maradj! Már tudod miért volt olyan, hát maradj érezd jól magad.
-Nem megy! Bocsánat.-mondtam megbánó tekintettel majd hátat fordítottam és mindent kizárva kimentem a pláza ajtaján, remélve, hogy René nem vett észre engem.

Felhívtam Tomit. Mikor Renénél voltunk aznap este azt mondta nekem, hogy bármi baj van hívjam fel nyugodtan mert szívesen segít. Ezt tettem. Meg is beszéltük, hogy egy közeli kávézóban találozunk. Én közel voltam tehát nem haragudtam, hogy várnom kellett rá. Mikor megérkezett felálltam, hogy adjak neki két puszit és aztán mint egy barátot szokás megölelhessem.

-Szia! Mi történt, mi volt olyan sűrgős?
-Szia!-mondtam lelombozottan.-Láttam valamit.
-De hát mit?
-René a mozinál egy másik lánnyal volt, pedig tegnap nem úgy tűnt, hogy van valaki más a láthatáron.
-Nem! Az lehetetlen! René nem olyan!
-Pedig ő volt, láttam.-hajtottam le a fejem.
-Ez hihetetlen.-rézta fejét Tomi.
-Hát én sem.-sírva fakadtam.
-Nyugi!
-Tegnap olyan boldog voltam. Ma meg...

Szóba hoztam Tibit is. Hogy van? Mi van vele? Stb.. Miután mennie kellett én még vettem egy kávét és hazaindultam. Otthon elmentem zuhanyozni. Felhívott Jacke.

-Szia! Jacob vagyok.
-Ó, szia, annyira boldog vagyok, hogy felhítál.
-Örülök, hogy örülsz. Tulajdonképpen pont ezért hívtalak., olyan hirtelen elrohantál ma nem tudtam megkérdezni mi a baj. Találkozhatnánk?
-Persze. Át tudsz jönni hozzám?
-Igen.
-Oké.

Miután elmondtam neki hol lakok letette a telefont én pedig körül néztem és megijedtem mikor megláttam mekkora rendetlenség van a lakásban. Gyorsan pakolni kezdtem. Közben végig csak az járt a fejemben 'Most mi lesz?' Nem tudtam, hogy mérges legyek vagy szomorú azt hiszem mind kettő voltam. Mondják ha az élet citromot ad, kérj hozzá Tequilát. De nekem az élet most inkább még egy adag citromot adott.
Megláttam egy apával közös képemet. A kép az egyik apa-lánya napunkon készült. A sírás fogott el, hiszen mi van ha soha többé nem tarthatunk ilyen közös napot. Valaki kopogott kinyitottam az ajtót, Jacob volt az. A könnyeimet törölgettem.

-Te sírsz?!?
-Igen, azt hiszem.-motyogtam lehajtott fejjel.
-Ne!-parancsolta, majd magához húzott és átölelt.

Ezután bementünk a házba. Tudtuk, hgy mi csak barátok vagyunk.Tisztáztuk, hogy nem azt akarjuk egymástól amit Liza annyira szeretne. Csak nagyon jó barátok, semmi több. Igazából eddig Lizán kívűl nem igazán voltak barátaim, mostmár öt is van. Ennek örültem. Bíztam Jacobban. Mindent elmeséltem neki ami köztem és René közt történ. Bevallom, kicsit sírtam is közben, mert hát rosszul esett. Utána még rengeteget beszélgettünk róla is meg rólam is meg az életről is. De fáradtak lettünk, Jacke elaludt a földön, én pedig felmentem a szobámba. Az ágyam melletti polcon volt a telefonom, reggel a csörgésére ébredtem. Láttam, hogy ez nem ébresztő, hanem valaki hív.

8. Fejezet

A titokra fény derűl! 

Mikor reggel felkeltem, gondolkodtam és arra jutottam, hogy nem hívom fel Renét. Liza is felébredt, de akkor én már kávéztam. Szokás szerint kikészítettem egy csészét, hogy Liza egyből ihasson ha felkel, máskor ezt a csészét apa számára helyeztem a kávéfőző mellé. Izgatottnak tűnt.

-Neked meg mi bajod van?-nevettem.
-Mégis mi lenne?!? Ez a szerelem édesem!-nevetett velem.- Tegnap este megbeszéltem Jacobékkal, hogy ma is találkozunk velük.
-Nekem megfelel, ha René nem hív.
-Nem akarom, hogy szomorú legyél, de nézz szembe a tényekkel, nem fog felhívni.
-De, hát és ha igen?
-Hát én nem tudom.-ahogy ezt megbeszéltük megcsörrent a telefonom.
-Rejtett számon keresnek!
-Vedd fel!-kiáltott Liza. Halgattam rá és megnyomtam a zöld gombot.

-Háló!
-Szia! René vagyok.
-Igen.
-Ráérsz ma vagy megint ejtesz a barátnőd miatt.
-Neked meg mi bajod van?
-Semmi.-mondta sértődött hangon, szinte láttam az arcát ahogy grimaszolt.
-Persze.
-Najó, mindegy. Ráérsz vagy nem?
-Munkát keresni megyek.-najó hazudtam, de muszáj volt.
-Oké..szia!-mondta majd meg nem várva, hogy elköszönjek letette a telefont.

-Ki volt az?
-René.
-Te hazudtál neki.-nem volt rám jellemző.
-Igen.
-Ejha!-nevetett.
-Na mindegy is. Mikor találkozunk a fiúkkal?
-Este. Olyan hat-hét fele.-megörültem, hogy ennyi időnk van még addig, mert meg akartam mondani Liz'nek, hogy sajnálom a veszekedést amit az indulása előtt lerendeztem.
-Te, Liz'!
-Igen?
-Tudod, nagyon sajnálom, hogy mielőtt Floridába mentél úgy kibuktam és annyira összevesztünk, csak annyira összezavarodtam. Nem is mondtál semmit a terveidről, csak átjöttél és közölted, hogy három hónapra Floridába mész. Én pedig összezavarodtam. Ezért törtem úgy ki magamból. De tudnod kell, hogy nagyon sajnálom.-mondtam megbánó tekintettel.
-Bell's! Ha annyira összetört volna az a dolog, hogy veszekedtünk akkor még aznap felhívtalak volna, hogy beszéljük meg. De tudtam, hogy ez ennek köszönhető és számítottam is rá. Ne aggódj, semmi baj.-mosolygott majd megölelt. Örültem, hogy tisztáztuk és boldogan szorítottam magamhoz.

A bocsánatkérésem után rengeteget beszélgettünk és észre sem vettük, hogy mennyire elszalad velünk az idő. Liza felkapta a fejét, mert eszébe jutott, hogy a fiúk mondták, hogy majd üzennek. Felemelte telefonját, SMS-t kapott amelyben ez állt:

Szia! Jacke vagyok, fél hétkor találkozunk a plázánál. Mozizunk egyet, de meglepetés, hogy mit fogunk nézni. Ne késsetek.:D

Liza hangos üzenetolvasása után gyorsan az órára tekintettem.

-Siessünk mert már háromnegyed hat van!
-Jólvan, jólvan nemsokára látni fogod
-Ne..em tudom mir..ől beszélsz.-jóslata ellenére nem úgy vonzódtam Jacobhoz mint egy ,,szőke herceghez" hanem mint egy baráthoz. A kezdődő legjobb barátság felé vezető útra léptem rá. Nem pedig az úgyis hamar véget érő szerelem útjára. De Liza ezt nem sejtette.
-Persze, persze!

Ahogyan készülődtünk. Mélyebben elgondolkodtam ezen a ,,melyik útra léptem" dolgon. De persze mint minden elmélkedésemkor most is Renéhez jutottam. Talán születésnapja volt én meg elfelejtettem vagy miért volt ilyen? Mi van most köztünk? Mi van most velünk? Szeret engem egyáltalán? Annyi kérdés merült fel bennem.  Lizának sikerült felébresztenie álmodozásomból, hogy elindulhassunk végre. Mikor odaértünk a fiúk még nem voltak ott. Nevetni kezdtünk mert ők mondták, hogy ne késsünk és mi hamarabb ideértünk mint ők.  Mikor odaértek azt mondták siessünk mert nemsokára kezdődik a film amit nézünk. Mi még mindig ne tudtuk és nem is sejtettük, hogy mit fogunk nézni. Ahogy a sorban álltunk egy másik pénztárnál megpillantottam egy ismerős arcot. Ott állt egy kék, szemét kiemelő kockás ingben. Mosolygott. Fogai csak úgy csillogtak. Barna haja a mai divat szerint felzselézve állt. Kisfiús mosolya fogott meg a legjobban, de nem azt szemléltem, hanem a lányat aki előtte állt. A szívem összeszorult és csak egyetlen szó hagyta el a számat, melyre Liza felkapta a fejét:
-Szemét!