Egy katasztrofális nap
Mikor másnap reggel felébredtem már csak Tibi aludt. Mikor megláttam, hogy már csak ő alszik és meghallottam este hallott horkolását felnevettem, de csak halkan nehogy felébresszem. Kimentem Tomi és René ott ültek az asztalnál és kávéztak, ahogy megláttam én is megkívántam a keserű fekete levet. De úgy döntöttem inkább csak otthon iszom olyat mert már szerettem volna beszélni apával, hogy hogy ment az értekezlet meg ilyesmi.
-Jó reggelt!-mondták szinte majdnem egyszerre.
-Nektek is!-feleltem.-Ha nem gond én most haza mennék.
-Nem gond.-mondta René már egyedül miközben felállt és elindult kulcsáért.-Akkor ki is engedlek ha most szeretnél menni.
-Igen most! Köszönöm!-mondtam majd értetlen képet vágtam mert nem értettem miért kacsint rám.
-Rendben! Hát akkor szia!-mondta mosolyogva miközben kitárta előttem az ajtót.
-Sziasztok!-köszöntem és közben kiléptem az ajtón.
Haza felé csak a tegnapi nap járt a fejemben. Hűha..egy nap alatt megismerkedtem három szuper, kedves és vicces fiúval.Ez szép teljesítmény. Mikor hazaértem megláttam, hogy apa kocsija nincs a ház előtt. Gondoltam biztosan megint elment valami megbeszélésre. Kicsit szomorú lettem mert megint eszembe jutott, hogy alig van itthon. Bementem és mikor kinyitottam a hűtőt azt vettem észre, hogy senki nem nyúlt hozzá a tegnap főzött ételhez. Gondoltam apa biztos evett valamit hazafelé és már nem volt éhes. Leültem az egyik székre és valami csipogást hallottam aztán megláttam, hogy villog a vezetékes telefonunk. Odaléptem és mikor felemeltem hirtelen elkezdett csörögni. Felvettem és beleszólt egy ismeretlen hang:
-Haló! Geszti Izabellával beszélek?-kérdezte.
-Háló! Igen én vagyok!-mondtam értetlenül mert nem tudtam miért keres egy orvos.
-Dr. Somló Pál vagyok a kórházból.Az apjáról lenne szó!
-Miért történt valami? Baja van?-halmoztam el kérdéseimmel.
-Igen!-mikor ezt kimondta eltűnt a világ, hirtelen üres lett a szoba és én ott álltam benne egyedül mert nekem csak apa van de ha őt elvesztem én nem tudom mi lesz velem.-Balesete volt!
-Úristen nagyon komoly?-kérdeztem tőle.
-Ezt majd inkább személyesen beszéljük meg ha lehet! Be tudna most jönni?
-Hát persze!-mondtam neki.
-Rendben akkor idebent találkozunk. Visz hall!
-Visz hall!
Letette én pedig még mindig egyedül álltam a semmi közepén, a szobában amiben nem volt semmi. Féltem. Tartottam attól, hogy ez egy jel, hogy egyedül vagyok és arra utal, hogy elveszítem apát és egyedül maradok. Mozdulatlanul ültem a széken, a percek csak teltek azt vettem észre, hogy valami folyik végig az arcomon és teljesen elborítja azt. Zavart a csend de nem akartam hangokat hallani, ki akartam zárni a külvilágot. De valaki kopogott a bejárati ajtón. Megint a zsúfolt szobában találtam magam, a könnyeim még mindig folytak. Kinyitottam és ott állt René.
-Szia!-motyogtam szipogva.
-Szia! Hát veled meg mi történt?-kérdezte és értetlenül nézett rám.
-Jajj ne is mondd apa kórházban van!
-Jézusom! De mi történt? Jól van?-halmozott el kérdésekkel.
-Nem tudom.-mondtam.- Azt mondta az orvos, hogy be kell mennem hozzá. De ilyen állapotban, hogy szálljak buszra?
-Majd én elviszlek.-ajánlotta fel kisfiús mosolyával amire természetesen nem tudtam nemet mondani.
-Az remek lenne.-mondtam aztán elgondolkodtam.-De várj! Te meg, hogy kerülsz ide?
-Hát tegnap megbeszéltük, hogy ma elmegyünk moziba. Nem emlékszel?!-vonta össze a szemöldökét gyönyörű kék szeme felett.
-Nem!-szégyelltem el magam.
-Semmi gond! Most inkább siessünk a kórházba.
-Rendben!
Beszálltunk a kocsiba, beindította a motort és elindult. A CD-lejátszóban halkan Michael Bublé egyik száma ment. René sietett ahogyan csak tudott de nekem végtelennek tűnt az út. Egyre több és több ugyanolyan ház mellett száguldottunk el és az idő sem múlt. Becsuktam a szemem. Aztán csak arra kaptam fel a fejemet, hogy René a nevemet ismétli. Bella, Bella, Bella...............
-Bella! Kelj már fel megérkeztünk.
-Oké fent vagyok!-mondtam a szememet törölgetve.
-Gyere, siessünk!-kiáltotta miközben a kocsiból rángatott kifelé.
-Oké,oké jövök már!-kiabáltam majd kiszálltam az autóból.
Mikor bementünk a recepción állt agy nő. Odamentünk hozzá.
-Jó napot! Dr. Somló Pált keresem.
-Jó napot!-motyogta az orra alatt majd felemelte a kezét és jobbra mutatott. Egy kopaszodó szemüveges de kedvesnek tűnő 40 körüli férfi állt a liftnél.
-Köszönjük.-mondtam de közben már elindultam az orvos felé.
-Jó napot doktor úr.-böktem meg a hátát.-Geszti Izabella vagyok nemrég beszéltünk telefonon.
-Jó napot! Jöjjenek velem.-mondta majd mikor kinyílt a lift belépett mi pedig utána.
-Szóval mi történt apával?-kérdetem.
-Balesete volt. Egy autós szemből belehajtott és kettőt borulva a kocsi berepült egy bolt üvegén.
-Úristen!-mondtam csodálkozva mert apának még nem volt balesete.
-De a történtekhez képest jól van. De még eszméletlen.
-Rendben és mit lehet tudni mikor fog felébredni? Mikor jöhet haza?
-Felébredni körülbelül holnap fog.-mondta miközben megállt egy nagy üveg előtt.-Itt van bent. Még nem mehetnek be hozzá, majd csak két-három óra múlva. De nekem most mennem kell műteni. Addig visz lát.
-Visz lát!-kiáltottunk utána.
Leültem a váróban egy székre, René odaült mellém. Megijedtem mikor karjával átfogta a vállam. Ott ültünk és vártunk az orvosra. De három óra múlva sem jött vissza. Már nagyon ideges voltam, hogy hol marad ennyi ideig és már a várakozást is nagyon untam. Válaszokat akartam a kérdéseimre de úgy tűnt ezzel még várnom kell. René elaludt mellettem a széken mert már ő is nagyon kész volt. Egy csomó beteg, orvos, ápolónő ment már el előttünk de Dr. Somló Pál még mindig sehol nem volt. Vajon hol van már ennyi ideig?
-Jó reggelt!-mondták szinte majdnem egyszerre.
-Nektek is!-feleltem.-Ha nem gond én most haza mennék.
-Nem gond.-mondta René már egyedül miközben felállt és elindult kulcsáért.-Akkor ki is engedlek ha most szeretnél menni.
-Igen most! Köszönöm!-mondtam majd értetlen képet vágtam mert nem értettem miért kacsint rám.
-Rendben! Hát akkor szia!-mondta mosolyogva miközben kitárta előttem az ajtót.
-Sziasztok!-köszöntem és közben kiléptem az ajtón.
Haza felé csak a tegnapi nap járt a fejemben. Hűha..egy nap alatt megismerkedtem három szuper, kedves és vicces fiúval.Ez szép teljesítmény. Mikor hazaértem megláttam, hogy apa kocsija nincs a ház előtt. Gondoltam biztosan megint elment valami megbeszélésre. Kicsit szomorú lettem mert megint eszembe jutott, hogy alig van itthon. Bementem és mikor kinyitottam a hűtőt azt vettem észre, hogy senki nem nyúlt hozzá a tegnap főzött ételhez. Gondoltam apa biztos evett valamit hazafelé és már nem volt éhes. Leültem az egyik székre és valami csipogást hallottam aztán megláttam, hogy villog a vezetékes telefonunk. Odaléptem és mikor felemeltem hirtelen elkezdett csörögni. Felvettem és beleszólt egy ismeretlen hang:
-Haló! Geszti Izabellával beszélek?-kérdezte.
-Háló! Igen én vagyok!-mondtam értetlenül mert nem tudtam miért keres egy orvos.
-Dr. Somló Pál vagyok a kórházból.Az apjáról lenne szó!
-Miért történt valami? Baja van?-halmoztam el kérdéseimmel.
-Igen!-mikor ezt kimondta eltűnt a világ, hirtelen üres lett a szoba és én ott álltam benne egyedül mert nekem csak apa van de ha őt elvesztem én nem tudom mi lesz velem.-Balesete volt!
-Úristen nagyon komoly?-kérdeztem tőle.
-Ezt majd inkább személyesen beszéljük meg ha lehet! Be tudna most jönni?
-Hát persze!-mondtam neki.
-Rendben akkor idebent találkozunk. Visz hall!
-Visz hall!
Letette én pedig még mindig egyedül álltam a semmi közepén, a szobában amiben nem volt semmi. Féltem. Tartottam attól, hogy ez egy jel, hogy egyedül vagyok és arra utal, hogy elveszítem apát és egyedül maradok. Mozdulatlanul ültem a széken, a percek csak teltek azt vettem észre, hogy valami folyik végig az arcomon és teljesen elborítja azt. Zavart a csend de nem akartam hangokat hallani, ki akartam zárni a külvilágot. De valaki kopogott a bejárati ajtón. Megint a zsúfolt szobában találtam magam, a könnyeim még mindig folytak. Kinyitottam és ott állt René.
-Szia!-motyogtam szipogva.
-Szia! Hát veled meg mi történt?-kérdezte és értetlenül nézett rám.
-Jajj ne is mondd apa kórházban van!
-Jézusom! De mi történt? Jól van?-halmozott el kérdésekkel.
-Nem tudom.-mondtam.- Azt mondta az orvos, hogy be kell mennem hozzá. De ilyen állapotban, hogy szálljak buszra?
-Majd én elviszlek.-ajánlotta fel kisfiús mosolyával amire természetesen nem tudtam nemet mondani.
-Az remek lenne.-mondtam aztán elgondolkodtam.-De várj! Te meg, hogy kerülsz ide?
-Hát tegnap megbeszéltük, hogy ma elmegyünk moziba. Nem emlékszel?!-vonta össze a szemöldökét gyönyörű kék szeme felett.
-Nem!-szégyelltem el magam.
-Semmi gond! Most inkább siessünk a kórházba.
-Rendben!
Beszálltunk a kocsiba, beindította a motort és elindult. A CD-lejátszóban halkan Michael Bublé egyik száma ment. René sietett ahogyan csak tudott de nekem végtelennek tűnt az út. Egyre több és több ugyanolyan ház mellett száguldottunk el és az idő sem múlt. Becsuktam a szemem. Aztán csak arra kaptam fel a fejemet, hogy René a nevemet ismétli. Bella, Bella, Bella...............
-Bella! Kelj már fel megérkeztünk.
-Oké fent vagyok!-mondtam a szememet törölgetve.
-Gyere, siessünk!-kiáltotta miközben a kocsiból rángatott kifelé.
-Oké,oké jövök már!-kiabáltam majd kiszálltam az autóból.
Mikor bementünk a recepción állt agy nő. Odamentünk hozzá.
-Jó napot! Dr. Somló Pált keresem.
-Jó napot!-motyogta az orra alatt majd felemelte a kezét és jobbra mutatott. Egy kopaszodó szemüveges de kedvesnek tűnő 40 körüli férfi állt a liftnél.
-Köszönjük.-mondtam de közben már elindultam az orvos felé.
-Jó napot doktor úr.-böktem meg a hátát.-Geszti Izabella vagyok nemrég beszéltünk telefonon.
-Jó napot! Jöjjenek velem.-mondta majd mikor kinyílt a lift belépett mi pedig utána.
-Szóval mi történt apával?-kérdetem.
-Balesete volt. Egy autós szemből belehajtott és kettőt borulva a kocsi berepült egy bolt üvegén.
-Úristen!-mondtam csodálkozva mert apának még nem volt balesete.
-De a történtekhez képest jól van. De még eszméletlen.
-Rendben és mit lehet tudni mikor fog felébredni? Mikor jöhet haza?
-Felébredni körülbelül holnap fog.-mondta miközben megállt egy nagy üveg előtt.-Itt van bent. Még nem mehetnek be hozzá, majd csak két-három óra múlva. De nekem most mennem kell műteni. Addig visz lát.
-Visz lát!-kiáltottunk utána.
Leültem a váróban egy székre, René odaült mellém. Megijedtem mikor karjával átfogta a vállam. Ott ültünk és vártunk az orvosra. De három óra múlva sem jött vissza. Már nagyon ideges voltam, hogy hol marad ennyi ideig és már a várakozást is nagyon untam. Válaszokat akartam a kérdéseimre de úgy tűnt ezzel még várnom kell. René elaludt mellettem a széken mert már ő is nagyon kész volt. Egy csomó beteg, orvos, ápolónő ment már el előttünk de Dr. Somló Pál még mindig sehol nem volt. Vajon hol van már ennyi ideig?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése